Européer, avagy ébredés az európai álomból

Mára már egyértelmûen megállapítható, hogy az állampolgárok és az unió közötti szakadék nyilvánvaló. A sokat hangoztatott decentralizálás egy kontinens központosításában próbál kicsúcsosodni. Az európai állampolgárság olyan demokratikus jogokat próbál biztosítani, amelyek valamikor, magától értetôdôen minden embernek adottak voltak, mihelyt az a világra született. Mindenki szabadon mozoghat, költözhet a közösség területén. Arról pedig nem is érdemes beszélni, hogy e jogok többsége csak jelképes. Mindenki jelöltetheti magát képviselônek az európai parlamenti választásokon. Az esélyekrôl nem írnék, de gondolom, többnyire mindenki emlékszik az utóbbi eu-s választások indulóira és befutóira, meg a kampányba ölt milliókra.
Na, meg persze a szokásos rizsa a választási jogról. Igen, lehet szavazni menni. Nagy ügy, fôleg mikor a sok rossz közül kell kiválasztani a kevésbé rosszat. S természetesen mindent átitat a politika, az érdek és a hatalomvágy. Meg is látszott a szavaza- tok számán az emberek érdektelensége, passzivitása. Egy pici feltûnést keltett a kevés szavazó, de azon túl semmi látványos megújulás. Bizonyos politikusok kötelezô módon bejutottak az európai parlamentbe, másokat pedig kisebb-nagyobb csalásokkal, trükkökkel bejuttattak. Hol a demokrácia gyôzelme? Hol a valóságos képviselet? Hol kerül képbe a közember elvárása? Ezek a kérdések érintik azokat a jelképes részeket, amelyekrôl bármelyik europarlamenter órákig tud dumálni, s amibôl nemhogy te, kedves olvasóm, de még egy edzett européer sem ért meg egy árva kukkot sem. Ugyanis több kötetnyi lehetôség felsorolására kerül sor, de ugyebár vannak specifikus követelmények, amiket teljesíteni kell, fel kell tudni mutatni bizonyos gazdasági mutatókat, eleget kell tenni egy sor elvárásnak, kell legyen egy jókora anyagi háttér, politikai bizalom, erkölcsi támogatás, orvosi látlelet, monetáris biztonság, érvényes pszichológiai teszt, és még ki tudja, mi minden. Na, de lényeg a lényegben, hogy általában ezeket a mutatókat teljesen véletlenül hol egy miniszterpalánta, hol egy csúcspolitikus sógora tudja teljesíteni. Most nem aprópénzekrôl beszélek, hanem olyan „pályázatokról”, amibôl egyet kell elnyerni, s a tízedik leszármazottad is flottul élheti életét. A többi pénz nagy része, ami az unióból érkezik segítség gyanánt, elvesz, eltûnik az állami bürökrácia elméletileg átlátszó zsebei, fiókjai mélyén. Éppen most próbálják kivizsgálni e pénzek elosztásának igazságosságát, jogosságát, de le merném fogadni, hogy mindent rendben találnak.
Nem titok senki számára, aki egy kicsit is olvas az európai politika nagykönyvének sorai között, hogy néhány multicég és bank összjátéka határozza meg öreg kontinensünk gazdasági életének útvonalát, s jó pásztorként ezen az úton terelgetik újabbnál újabb legelôkre az általunk oly demokratikus úton megválasztott képviselôinket, akik naiv lelkesedéssel, a dúsabb, a zöldebb fû reményében, örömest sodródnak a nyájjal.
Optimizmusomból fakadóan nem is törôdöm többé ezekkel a dolgokkal, ezt javaslom olvasóimnak is. Inkább kelet-européer kíváncsisággal figyelem az úrhatnám polgárságunk aranyosan bájos mulatságain tobzódó új gyergyói „kulturális elitet”. Sokkal szórakoztatóbb, mint például a csoportos beszélgetés egy elmegyógyintézetben.
Ábrahám Imre